Zöld erdő mélyén, kis patak szélén,

párjával élt egy öreg cigány.

Vén öregember, nótája nem kell,

senkinek sem kell a nótája már.
Szép tavasz járja, zöld a fa ága,

kis galamb vígan turbékol a fán.

Ősz feje kábul, s a szíve kitárul,

párjához így szól az öreg cigány.

Hol van a hegedűm, párom,

tavasszal minden vidám.

Városba elmegyek máma,

én az öreg cigány.
Egyszer még hadd muzsikáljak

szívemből úgy igazán.
Szeretném elmuzsikálni,

él még a vén cigány,

öreg cigány, szegény cigány.

És a vénember eltipeg csendben,

hóna alatt a kopott hegedű,

Alig bír járni, lábain állni,

szívében mégis ott él a derű.
Városba érve, fáradtan tér be,

egy csillogó fényes terem ajtaján,

Vére fellobban, a szíve megdobban,

középre tipeg az öreg cigány.

Nagyságos uraim, kérem,

nem tudom, ismernek még,
Könyörgöm, de sokat húztam

valaha, réges-rég.
Egyszer még hadd muzsikáljak

szívemből úgy igazán,

Szeretném elmuzsikálni, él még a vén cigány,

öreg cigány, szegény cigány.

Csend lett egy percig, így szólt az egyik,

jó uraim, ma mulatunk, ugye?
Nyissanak ajtót, ezt a vén rajkót

látni szeretnénk,

repülni tud-e?
Ugrik a pincér, pénzt kap a viccért,

kint van az ember, és kész a hatás,

Jó öreg párja már halva találja,

s beszól az ajtón: urak, jó mulatást!

Nem muzsikál sohasem már,

csendes lett a vén cigány,

Erdőben alussza álmát,

vadgalamb búg a fán.
Öreg-vén anyóka,

sírját virággal díszíti már,

vadgalmb sírva dalolja,

Élt egyszer egy cigány,

öreg cigány, a vén cigány.