Úgy mentél el, még el sem búcsúztál
Kérdőn néztem rád, te csak vádoltál
Meg sem engeded, hogy szóljak szelíden
Csak mentél mérgesen

Szívemre szállt az árva bús magány
Lelkembe költözött a vigasztalanság
Mint hajnali köd úgy borult le rám
Az árva bús magány
Vádolom magamat, bűnbakot keresek én
Vétkeim, bűneim lávaként folynak elém
Úgy szégyellem én.

Kísért a múlt, a régi boldogság
Tűnő álomként
Már nem valóság
Fájó minden perc, ami így múlik el
Hogy Rád emlékezem

Szerelmem céltalan reménytől megfosztott vágy
Szívemet gyötri a kétség, a féltés mi kínoz, úgy megaláz
Úgy várlak én, bár fogytán a remény
Hogy újból rám találj, hogy hozzám visszatérj
Minden éjszakán a boldogságunkértImádkozom én
(ismétlés) Úgy várlak én bár fogytán a remény.