Ütközetben áll az ezred, a katonák sebesülnek, halnak.

Valahol a Don kanyarban húzódik egy magyar lövészárok,

Harci zajban rád gondolok, s tőled rózsám üzenetet várok.

Mindhiába várakozok, a posta sem hoz levelet nékem,

Azt sem írtad, hogy hűtlen lettél, azt sem írtad: Isten véled.

Ne is jussak az eszedbe, ott járok, hol dicső harcot vívnak,

Ha meghalok síromon a vértől piros virágocskák nyílnak.

Ha meghalok, meghagyom egy jópajtásnak, szakasszon egy szálat,

Küldje el a kisfalumba, annak a szép kökényszemű lánynak.

Hogy, amikor a másik ölébe ül, s kacag a szemébe,

Akkor is a vértől piros virágocska jusson az eszébe.

A levelet, amit írtál, megkapod a zubbonyom zsebébe,

Ne ijedj meg, ha véres lesz a levélnek kékhalovány széle,

Amelyikben azt írtad, hogy menjek haza, félsz egyedül élni,

De szeretnél haza menni, s kis szobádban véled beszélgetni.

Nem megyek én soha többé, nem megyek én csókolni a szádat,

Felejtsd el az együtt töltött holdvilágos nyári éjszakákat.

Felejtsd el az ölelésem, ajkaimnak édes mosolygását,

Ha meghalok, síromat a pajtásaim szuronyheggyel ássák.