„Pár éve készítettem néhány műsort a francia televíziónak a hegedű

szerepéről Kelet-Európában. Budapesten lefilmeztünk egy cigányzenekart, emlékszem, mennyire lenyűgözött, hogy az egész zenekar egy emberként „lélegzett” a zenében.

Kontrolljuk teljes volt; minden frázison belül képesek voltak egyetlen pillanat alatt gyorsítani, és lassítani, és mindezt egyszerre.

Boross Lajos, a prímás diktálta az iramot; bal keze vibratóinak és csúszásainak változatossága és színe még megejtőbb volt, mint a jobb kéz sziporkázó vonókezelése.

Boross eljátszott néhány dallamot, amelyeket Brahms is felhasznált Magyar táncaiban. Gyermekkorom óta játszom ezeket a darabokat, de ma is koncert-stílusban: minden hang a helyén van, többé-kevésbé helyes érzéssel és hangzással.

Boross azonban egészen meglepő stílusban tolmácsolta, tékozlóan gazdag díszítéssel, villámgyors tempóváltásokkal – ilyen lehetett eredetileg az a zene, amit Brahms hallott annak idején. Legfeljebb úgy lehetett volna követni mit csinál, ha az egészet betápláljuk egy számítógépbe, vagy ötödére lassítjuk.

Egyszerűen nem tudtam felfogni: az ösztön, amiből megszületett, egészen más volt, mint az enyém. Amikor csárdást játszott, amelyben a tánc lassan kezdődik, és gyors forgással ér véget (Brahms is felhasználta, és Pablo de Sarasate, a tizenkilencedik század végén élt hegedűvirtuóz), ösztönös technikája buja kifejezőerejével pótolta a látványt.

Évszázadok során alakult ki ez a technika. A cigány Boross Lajos elmondta, hogy hatodik fiú volt egy olyan családban, ahol minden felmenőjük hegedült, és a fiúk is mind hegedűsök lettek. Még azt is meg tudta mutatni, hogyan játszott az apja bizonyos dallamokat – mellesleg egyáltalán nem hasonlított arra, ahogy ő játszotta.

A művész akár fest, akár szobrot farag, vagy hangszeren játszik – kialakítja magának azokat az eszközöket, amelyekre szüksége van.

 Klasszikus európai vonósjátékuk sok évszázados gyakorlat és kísérletezés eredménye. Mi, akik ilyen képzést kaptunk, semmivel sem tudunk mélyebbre hatolni a cigányok világában, mint ők a miénken, bármily nagyra tartjuk is egymást.

Azt hiszem, a különbség teljes egészében annak tulajdonítható, hogy az egyik zenét leírják, a másikat pedig nem. (Mennyit vesztettünk a kottaírással és –nyomtatással!)

A cigány zenélésében volt valami megfoghatatlan hajlékonyság, amit szükségképpen elveszítünk abban a pillanatban, amikor lejegyezzük a zenét.”

(1972)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés