Akácos út, ha végig megyek rajtad én,
Eszembe jut egy régi szép regény.
Nyáreste volt, madár dalolt a fán,
Ott kóborolt, csavargott egy cigány.

Megszólítám: de jó hogy megtalállak én,
A legszebb lány tudod-e, hol lakik?
Amarra lenn, túl az akác-soron,
Ma este, egy ház elé osonj!

Egy ablaknál állj meg cigány,
Úgy muzsikálj, hogy sírjon az a szép leány!
Olyan legyen, mint egy szerelmi könnyes vallomás.
De csak csendesen, ne hallja senki más.

Az éjmadár átsuhan a városon,
Éjfélre jár, s én az utcát rovom,
A holdsugár deres hajamra süt,
Hideg, sivár csend honol mindenütt.

Te csak dalolj, kacagj, nevess
Enyém a könny számomra úgysincs más öröm
Attól se félj, hogy a kacaj szívemen üt sebet
Te csak dalolj, nevess ki engemet.

Azóta rég a más asszonya lett a lány,
De a dal még fülébe cseng talán,
Ó Istenem! A múlt, hogy elszaladt,
És énnekem csak e kis dal maradt.

Te csak dalolj, kacagj, nevess,
Enyém a könny, számomra úgysincs más öröm.
Attól se félj, hogy e kis dal szíveden üt sebet,
Csak a csóknak élj, felejts el engemet.