Néha csendes alkony órán, ha a lárma zaj kihal,
Eszembe jut egy-egy ódon elfelejtett régi dal.
Az a nóta, amit egykor fehér téli éjszakán,
Kiságyam fölé hajolva halkan dúdolt jó anyám.
Az én édes jó anyám.

Néha-néha visszajönnek a tavaszi álmok,
Néha úgy feldobog a szívem.
Hogy csak nékem nyílnak mind a legszebbik virágok.
Néha-néha még el is hiszem.
Néha-néha úgy érzem, hogy sose fájt a lelkem,
Hogy az élet csak muzsikaszó.
S, hogy a tavasz régen elszállt szinte elfelejtem,
S, a szívemben halkan hull a hó, hull a hó.

Mikor a virágok nyíltak harmat hulló éjszakán,
Költögető szerenádom hallgatta egy szőke leány.
Búsan remegett a nóta, holdvilágos ég alatt,
Hegedűszó mámor illat, mint az álom elszaladt.
Mint az álom elszaladt.

Néha-néha visszajönnek a tavaszi álmok,
Néha úgy feldobog a szívem.
Hogy csak nékem nyílnak mind a legszebbik virágok.
Néha-néha még el is hiszem.
Néha-néha úgy érzem, hogy sose fájt a lelkem,
Hogy az élet csak muzsikaszó.
S, hogy a tavasz régen elszállt szinte elfelejtem,
S, a szívemben halkan hull a hó, hull a hó.