Legboldogabb nyugalomban éltem,

 És messze elkerült a mélabú,
E színtársulat úgy hiányzott nékem,
Mint Trójának a háború.
Szép Borbálámnak éltem én szerényen,

Ki mindig halk és kedves volt velem,
De megjelent egy ripacsban a sátán
És feldúlta az életem.

Mások vittek rossz utakra engem,
A mások bűne az én hibám,
Nem volt semmi nagyravágyás bennem,
Nem is lett volna soha talán.
Tudom, hogy most intőt érdemelnék,
Ha osztályoznák az életem,
De mindig kettőn áll a vásár,
És az útelágazásnál szívem megtévedett.

Megértem, hogyha akárki más
Egy ilyen nagy hibát csinál,
De kérdem, hogy egy komoly tanár
Hogy lehet ilyen szamár?
Mások vittek rossz utakra engem,
De most az élet kijózanít,
A hamis gyöngyszínes varázsa
Csak az üveg csillogása, s ez még nem boldogít.